GONDOLATOK  A VERSEKRŐL

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mélyen Tisztelt Olvasó!

   Elismerem, nagy türelem kell ma egy vers olvasásához. Jaj, hol vannak már azok a klasszikusok, akikkel megtöltöttük a házi könyvtárainkat! De azért ne vessük el a sulykot, mert szép számmal élnek ma is, akikre érde-
mes odafigyelni. Csak mindig akadnak olyanok, akik azt hiszik, hogy figyelemre méltó verseket írnak. Vagy egyáltalán verset írnak. Én is bátor-
kodtam szerényen közzétenni egy párat, és majd az olvasó eldönti, hogy érdemes-e rá időt szentelni.
   Bár a versírás számomra kicsit hasonlít a nem túl szép eladó lyányhoz, aki hétköznap észrevétlen. Ám ha felölti álmai fehér (?) ruháját, kipingálja az orcáját, mindenki megbámulja. Azt mondják róla, hogy; „de gyönyörű!” Csalóka képzelet? Nem. Széppé varázsolták, és szép is lett. Na, és minden menyasszony szép. Így vagyok én is a versekkel. Attól függ, kik, és hogyan adják elő. Kik öltöztetik fel.



Persze versekről beszélek, és nem hagymázas rémálmokról, amit senki nem ért, talán még az írója sem.   Kedvenc versmondóim
közé tartozott többek között Gáti József, akinek a hangja most is a fülembe cseng. Olyan tisztán, olyan kelletlen pátosz nélkül adott elő, hogy beleborsókázott a hátam, valahányszor hallgattam. Nemes egyszerűséggel,
 meggyőződéssel, és hittel, mintha az ő „gyermeke” lett volna, mert minden
 lüktetését érezte.  Mindent félredobva, és döbbenten hallgattam Kálmán
 Györgyöt, akinek szavalataitól a mennyben éreztem magam. 
  Utánuk is akadtak szépen szavalók, de fentieket senki nem tudta hajazni. Ők igazán nagyok voltak a versek előadásában. A smink helyett, a szívüket mutatták meg. Érezték a vers dallamát, mert a versnek igenis van dallama.



A vers megragadó előadása olyan, mint a parlandó.
A nőknél Lukács Margitot és Sulyok Máriát csodáltam áhítattal.
  Persze, egy vers, egy költemény előadásához megfelelő orgánum szüksé-
geltetik. Ők birtokolták, és tudtak is vele bánni. Olyan szerencsés hanggal születtek, hogy az előadandó mű, még egyszer olyan szépnek tűnt tőlük.
  Semmi sallang, semmi heveskedés, semmi túlzott rájátszás, szundikáló közönséget felrázó hangos ébresztő. Színész létükre, még az arcmimikát is mellőzték. Nyilván –, mint minden – ez is nézőpont, vagy szimpátia megíté-
lése. Senkit nem szeretnék megsérteni, mert sok jó előadó művészt tudha-
tunk „magunknak”.
Nekem, Ők voltak a versmondók, és azok is maradnak.
  Fentiekből következik, hogy nem mindegy hogyan adnak elő egy-egy művet.
 Hogy „miként öltöztetik fel a menyasszonyt”.
  Mindemellett természetesen, nemcsak az előadónak van dolga. A verset írónak kell legalább olyan gondolatokat papírra vetni, ami megérinti az olvasó, a hallgató lelkét.



  A versírásról még annyit szeretnék megemlíteni, hogy ennek is, mint minden művészeti ágnak meg van a maga kora. Mint például a nótaszerzésnek.
Először volt az „aranykor”, aztán az „ezüstkor”, végül a „vaskor”. Ezek a korok azt jelentették, hogy melyik nóta milyen korban keletkezett. A fülbemászó, és szívet tépő hallgatók természetesen az aranykorban születtek,
mint minden művészeti ágnál.
  Az „aranykorban” keletkezett nóták örök életűek. Akik szeretik – akár énekelni, akár hallgatni –, szívesen teszik, és szájról szájra adják, mint a népdalt, mint eredetét. Sajnos akadnak olyan magukat sokra tartó „okos” emberek, akik azt tartják degradálva a magyar nótáról, hogy „kocsmai”.
   Érdekes, hogy az egész világon szeretik hallgatni az évszázadokon ke-
resztül játszott nótákat, a muzsikusok sikert aratnak ezekkel a dalokkal, de itt az országban – kétségbeejtő módon – még a hamis éneklést, visítozást is jobban elviselik, díjazzák, csak születésük tájjellegű legyen. A megdöb-
bentő, hogy véleményüket – megfelelő pozícióban – szentírásnak veszik. És ezek az emberek  „versenyeket” szerveznek, díjaznak, ítélkeznek és tanítanak. De hát, ezzel is ki lehet tűnni az ismeretlenség homályából. Különben a kutya sem figyelne rájuk.



Persze ismét ki kell hangsúlyozni, hogy nem általános a jelenség, tisztelet a kivételnek. (A híres nótaszerzők neveit felesleges lenne megemlíteni, de azért nem állhatom, meg, hogy egy-kettőt ide ne írjak. Sas Náci, Balázs Árpád, Radics Béla, Ányos Laci, Grósz Alfréd, Lengyel Miska, Kalmár Tibor, Bíró József, Fráter Lóránd, Nádor József, Alpár Géza, Tarcsai Vilmos, Erőss Béla, Rácz Béla, Szaucsek István, Járóka Sándor, Szerdahelyi János, ifj. Magyari Imre. Ajaj! Nem is lehet sorolni őket. Nem is kellett volna belekezdeni, de sokan nem hallottak egyesekről, pedig éneklik a nótáikat. Mert énekelni csodálatos.)



    Erről is lehetne egy „értekezést” írni, mert az sem mindegy –, mint a vers előadóknál –, hogy kik énekelik. Voltak, vannak, akik énekelnek. És vannak, akik nótát énekelnek. A szakértők tudják, hogy miről beszélek, így nem szeretném hosszúra nyújtani. A csicsás drága öltözék, nem helyettesítheti a szép éneklést semmilyen műfajban. Az csak szükséges kellék. De még a nagy öblös hang sem! (Legfeljebb a karmester, vagy a prímás kap infarktust az önkényes előadás észlelésén. A szerző meg forog a sírjában.) Na, és minden dalnak, nótának megtalálható a maga hangja, és fordítva. Egy szűk hangfekvésű nem lehet koloratúra, egy operaénekes, táncdal énekes szinte soha nem tanulja meg a nótát énekelni, hiába erőlködik. Hinni sok mindent lehet, meg szekeret tolni... De a tény, mindig tény marad. 



Itt, eszembe villan Fedák Sári, aki Molnár Ferenccel elképesztő kusza viszonyba keveredett. Róla így ír Sárközi Mátyás, mint Molnár unokája: „…mindenki úgy érezte, hogy csak érte, és miatta történik minden a színpadon. Ezért volt annyi ellensége…” A színpadon a szeme ragyogott, a napfényben vaksi volt. Késpenge száját, szeplős bőrét, gyér húsvéti csibe haját elképzelve is megértjük, hogy miért rajongott érte a közönség. Mert amikor a világot jelentő deszkákra lépett, egy lett a színpaddal".
   Tehát a ruha, a sminkelés itt is csak szükséges kelléknek bizonyult. De a játéka, utánozhatatlan volt az ő idejében.
Egész egyszerűen ő volt a Színésznő nagybetűvel. Éppen úgy, mint
számomra fent említett versmondók. 



   De említhetném a művészet bármely ágát, és akkor ennek a bevezetőnek se vége, sem hossza nem lenne. Ezért ne menjünk bele a különböző korokban keletkezett más és más művészetekbe. Hozzám ez a kettő áll közel,
 bár az operettet is szívesen műveltem, és belekóstoltam az operába is. Azért maradjunk egyelőre e menüpont alatt lévő a verseknél, mert minden
vélemény –, mint ez is – magánvélemény.   Az alábbiakban látni fognak epikus formában írt, természettel, elmúlással kapcsolatos, majd játékos gyermekverseket, vidámakat és tréfás hangulatúakat is. Továbbá balladát, és az én – könnyek között írt – imáimat, eltávozott kedvesemről.
Nem biztos, hogy a helytelen értelemben klasszikusok lesznek, de érthetők, és szívből jövők

.

 @ Stekeres Kató
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
@ WEB-lapra vonatkozó közlemény

 

 Tilos a kiadványt, vagy annak bármelyik részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, közzétenni a szerző írásbeli egyeztetése nélkül. A kiadvány védett.
***