----------------------------------------------------------------------------
A NAGY ÍRÓ ÉS A KIS KÖLTŐNŐ
ÍRTA: Andlui
Szokásos délutáni anekdotám után
Szól fiam, az ifjú, nemes lelkű titán
Bár történeteid igen csak unjuk mán
Ki nem hallotta még, annak írd meg apám!
Nagyapa lészen, s unokád is nemsokára
Sajnos neked sem csökken éveidnek száma
Jaj, édes fiam - én? mint bősz tollforgató?
40 éve annak már, hogy próbálkoztam,mint író
Igaz akkor az osztály dőlt a rejtői humortól
De lásd be, oly messze vagyok már attól a kortól
Humorod apám -szóla- nem függ a korodtól
Poéngyáros lévén inkább a storydtól!
Unokádnak ekképpen üzenhetsz szépeket
Írjál neki derűs, humoros élceket
Egy téli estén aztán az asztalomhoz ültem
S lepergett előttem ifjú kori éltem
Oly sok vidám dolog történt akkor velem
Döntöttem, őket mind papírra vetem
Fiam olvasta, toldotta-foldotta
Majdhogy az egészet újra nem írta
Papa, ez régies lásd be így nem buli
Javaslom, azonban nevünk legyen Andlui
Én András az And, te Lajos a Lui
Hízelgett a betyár, huncut kis muki
Ifjú csillag vagy te az irodalom egén
Művünk címe így lett: Púp a végzet fenekén
Megjelent a könyvünk - halljátok kicsik és nagyok
Látszik is rajtam emberek, én író vagyok!
Magabiztosságom az egekig nőttön- nőtt legott
Olvasói találkozóra B. személyem meghívót kapott
A meghívón ez állt: Szekeres Kató verseit olvassa
Gyermekverses kötetét önnek bemutatja
Viszem pár könyvemet majd ott én villogok
Vagy ha nem, hát a sor végén gubbasztok
Ki ez a Kató neve oly fakó?
Kató-Kató te kis kattogó -pattogó
Verseid sem mások - mind elavult rendhagyó
Legfeljebb itt-ott elgondolkodtató
Ezeket gondoltam a hirtelen csendben
Íme a költőnő! Hallom a fülemben.
Filigrán hölgyecske amolyan locsi-fecsi fajta
De istenem nem hiszem, a hangja, a hangja!
Amint a kötetét olvassa, szavalja
Gyomrom remeg s szívemnek húrja...
Fülemnek muzsika, s egyre csak mondja!
Madárnak dala csak hozzá hasonló
Micsoda költőnő - ő lenne a Kató?
Lélegzet benn marad zaj nem hallható
Elhangzik minden mi versben mondható
A kitörő taps még el sem apad
A csalafinta kis poéta menten dalra fakad
Éneke könnyed, játékos, szárnyaló
Ahogyan versei is - mindenre rácsodálkozó
Elbűvöl a hangja, s ezt tudja jól
Szájtátva hallgatom, míg hozzám hajol
Parancsol uram? Mondja már mire vár?
Lassan a Somogyi könyvtár is bezár.
Könyvemet nyújtom szólni alig birok
Cserébe ha verseiből egyet kaphatok?
Könyvecském láttán megszán kegyesen
S máris kötete ott van kezemben
Könyveim fogynak, visszajön hitem
Katónak "mélt" írok, hisz van számítógépem
Könyvemet olvasva kérem kritikáját
Dicséretet várok elismerő strófát
Magasztalom magam, írásom, humorom
Biztosítom róla, van még sok poénom
Álmomban Katámnak szólítom merészen
Esküdözöm neki, múzsám te lészen
Délceg legényként arcomon e bájjal
Tengernyi szép szóval, hasamon a hájjal
Csábítom erősen kedvenc költőnőmet
Hulljon el a hajam, ha nem kaphatom meg őtet.
Végre jön a válasz mit annyira vártam
Kemény a kritika, megremeg az állam
A levele végén kérdést szegez nekem
Mi ez a hév írócskám, mi szándékod velem?
Lohadjon kedélyed, múljon el a heved
Ébredj tán föl végre, mert bilibe lóg a kezed.
Válaszom gyors és férfiasan komor
De kacagva felel, minden szava humor
Álljon meg a menet a helyzet most komoly
Elveszi kenyerem, hát kié a humor?
Oda a kenyerem, izzad a tenyerem
Téved, ha azt hiszi, sértését lenyelem.
Férfiúi hiúságom mélyen megbántott
Prózámért, pedig a porig alázott.
Pedig a levelem időben küldtem el
Ha prózámról szól, ne hamarkodja el!
Bár magamat kigúnyolom, ha kell
De ha más mondja, azt nem tűröm el.
Mi több párbajra hív a kőszívű kis dőre
Nem sejti, máris előtte áll a legyőzője
Oly veszélyes vagyok, hogy magamtól is félek
Ha írásom megsértik - én bárkivel végzek!
Lapozom kötetét könnyű lesz, azt hiszem
Hibátlan vers még nem született sosem.
Hibát, ha találok, jaj néked szívem
Kilógó verslábad, vérpadra viszem.
De mi ez? Ha csábos verseit olvasom
Szól hozzám lapokról megint őt, hallgatom.
Elcsábít, elkábít verseinek sora
Belátom hibáját, nem találom soha.
Maradt még esélyem állítom keményen
Párbajban legyőzöm, humorban lefőzöm.
Híres jó humorom bevetem ellene
Mégis csak én lennék a derű embere.
Levelet küldök sziporkával tele
Lepereg róla mind, kikacagott vele.
Ez történt Katámmal, prózámmal és velem
Azt írja nevetve, elvette fegyverem.
Legyőzött hangjával, versei bájával
S ami örökre fáj, saját humorával.
Higgyék el kedves hallgatóim nekem
Legjobban teszem, ha feltartom a kezem.
De várjanak, kérem nincs vége még
Rajtam váratlan megkönyörült az ég!
Bár legyőztek, mégsem vesztettem ám
Mert az óta megszületet Dominik, a kis unokám.
- Na, puff! Ez rendesen belecsapott a cementbe! Senkire nem volt tekintettel.
Főleg rám. Ráadásul meg is sértődött. Minden idegszálammal érzem. Én viszont, kissé személyeskedésnek veszem a versét. Nem is kicsit. Rendben. Elfogadok némi költői túlzást. De ezt a húzást….
Válaszolok is neki, hogy örökre elmenjen a kedve a macerától.
Szegény, szegény Lui (fricska)
Szegény, szegény Lui, folyton sírdogál,
Pislákol, mint író, verslábat kapirgál.
De, fordít a szaván és arra panaszkodik,
Nem kenyere a vers, majd rám hagyatkozik.
Aztán fogja magát, ír egy oldal lírát.
Mit előad nagy rössel -, nékem! Leginkább.
Ugyan kicsi Lui, minek erőlködöl,
Ha nem megy hátulról, próbáld meg elölről.
Kevés költő az, ki ujjából kirázza,
Neki sem megy mindig – kiég nemsokára.
Legtöbbje mondhatja: semmit sem alkottunk!
Ám dicsekszik: Parnasszusra feljutottunk.
Ne akard másolni a klasszikusokat!
Humort hintsél magnak, az nevetésre fakaszt.
De ha gondolod, tőlem próbálkozhatsz.
Rímnek használjad, a kecskelábakat.
De miért is unhatta meg a humorát?
Töröm a fejem, s nem találom okát.
Lehet, hogy ujjai utálják betűket?
Pecabotját fogva, nyilván begörcsöltek.
Lui megadta magát és azt írta, hogy én győztem, pedig hajtogattam, hogy ez nem rólunk szólt elsősorban. De hiába. Olyan frusztrált lett, hogy mérgében egyszer mamának szólított. Aztán érezte, hogy átlépte a Rubicont és nem győzte a szépet tenni. Én nagylelkűen visszaírtam neki egy-két strófát. Lássa meg, hogy azért sem fogom megbántani. Majd lesz még alkalom, hogy vissza adjam neki, mert a szálka bennem maradt.
Lui WEB-oldalára
2009.12.11-én megtartott „párbajra” adott válasz
Tudtam, hogy párbajban legyőztél,
S nem azért mert Katókát dicsértél.
Uramnak mondom, hogy izgalom miatt,
Rád kevésbé figyeltem,
Csak néha egy-egy szót elkapva,
Vajon e sorokat ki is írhatta?
Esküdni mernék, ez nem Lajos!
De lelkét megbántottam, mutatva a dacost.
Pitizhetek egyre, kérlelve folyvást,
Azért sem ad nékem, méltó megbocsájtást.
Bár, dicséretét félre nem értettem,
Mert egy álombeli Kató jelent meg
Régen még… égszínkék szemében.
Álombeli haja: szőke színbe szökkent,
Szemei csillogtak, bájosan üzenget.
Arca üde. Rózsákkal ragyogott,
Keble szilikonja, tartóból kifutott.
De egy szép napon Luika felébredt.
Ágytálban lubickolt, s rémületbe révedt.
Mert az álom elszállt. S űr maradt utána,
Katókát a csodást, mamának találta.
Tudd meg kicsi Lui, az idő kegyetlen.
Két cvikkered zsebben, lassacskán öregszel.
De ha más nem is, szíved még fiatal,
A sorstól ez ajándék, mely néha vigasztal.
Lám-lám kicsi Lui! Te nem nőlsz fel soha.
S gyermeknek maradni, valóságos csoda.
Így, ez nem is lehet olyan nagy hiba,
Csak legyen mindig veled egy
isteni nő, ki anyuka… is lehet.
Üljön csak be szépen! Oda előre!
Magát illeti az anyósok ülése!
Majd nyugtalanul nyüzsög ablakon kinézve,
kíváncsiság hajtja, mi lett a terméssel?
Kesereg Andlui. Nem akarja hinni.
Cseresznyét kosárba most akarta szedni.
Végül… nem volt mit tenni üres garabolyba,
kiment a piacra, hogy ott megpakolja.