ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM

"Az Úr, mindenkit megáldott valamilyen tehetséggel. Én írok.Hiszem, hogy többek örömére." Az álmok, álmok maradtak, az erőfeszítések a múltba vesztek. Mit tanultam, mi maradt meg bennem, milyen vénával születtem. Eléd tárom, fogadd szeretettel."

 VERSEK I a.

folytatás a "Faragott szív" c. kötetböl

rozsa_2.gif
----------------------------------------------------------------------------------------

ZENE A VÉGZETEM

„Vallomás egy nagy tudású zenészről,kinek önhittségén túllépett az idő.Kit a régi éjszakai élet, mint egykoron ifjú zenészeket bűvkörében tartott,s Csipkerózsa kétes álmában ringatott. És nem lelte, ki ajkára csókját lehelte,hogy a rideg valóságba, az Életbe,őt rögös útja végén, visszavezethesse.

 zene_a_vegzetem

 Eszmélésem, életem,
Zene lett a végzetem.
Kényeztetem hangszerem,
„Ő” kedvesem, mindenem.

Kezemmel lágyan simítom,
Hiszem, hogy vezérlő csillagom.
Hangja, mint szférák éneke,
S én elolvadok tőle.

Néki adtam a vagyonom,
Benne soha nem csalódom.
Mit cserébe kaptam tőle,
Az több volt, mint mester műve.

S e tudás birtokába’,
Elindultam a nagyvilágba.
Hódítani mindazokat,
Kik muzsikát szívesen hallgatnak.

Reményem nőtt, majd szertefoszlott.
Mert a gazdag világ nékem
Nem osztott nyerő lapot,
Csak keservet, sötét bánatot.

Én….magamat nem is értem.
Ekkora szívvel, hogy is éltem?
És vele könnyen bántam,
Szétszórtam idegen világban.

Volt, hogy úton magányosan,
Egyedül, elhagyva baktattam.
Sokszor esőtől áztatva,
Arcom ég felé fordítva,

Szívem belül zokogva, hogy
Férfikönnyem, más ne lássa.
Simogató kéz nem jutott,
Csak, mi pénzért felém nyújtott.
13._web
Ha asszony melegségére vágytam,
Magam prosti ölében találtam.
Idegen földön, s hazában,
Kemény volt kenyerem, s ágyam.

Végül egy nagy kört téve,
Hazatértem a szülőföldre.
A beszéd itt nem volt ismeretlen,
Most itthon lettem én idegen.

Kenyerem itt is keserű,
mert egészen más világ vesz körül.
Büszke ifjúságom elszállt, mint egy sóhaj,
Tűnődöm azon, mit nyertem-e sorssal.

"Nagy hírű zenész! – volt minden álmom.
Maradt nincstelenség s a tudásom.
Majd az utókor ítélkezik rólam,
Micsoda zenész volt! – írják lexikonban".

Mit nekem jelen! Jövőnek dolgozom.
Koldus életem, néki feláldozom.
S az égi pódiumról zeném hallgatva,
Zaklatott lelkem, talál nyugalomra…

Szeged, 2009.04.29.

zongorazo
----------------------------------------------------------------------------------------

A FORRÁS

Káprázatos flóra rejti édes titkát,
Takarja, bújtatja, forrás csobbanását.
Átlátszó vízsugár árnyékban folydogál,
Szélfútta napon szivárvány rátalál.

 Ilyenkor tündöklik. Szikrázva porlik
Koptatott kőre, pajkosan csapódik.
Forrásnak sugára öblös gödröd ásva,
Mikoron megtelik, elindul útjára.

  Hegyek oldalába kapaszkodó flóra,
Hiába leplezi, vissza nem foghatja.
Csobogás figyelmet magára tereli,
Folyton árulkodik, hangja locsi-fecsi.

  Nem akar, nem kíván némán meghúzódni,
Inkább friss itókát, folyvást kínálgatni.
Mert Teremtő adta éltető nedűt,
Ha kedve úgy tartja, el is apasztja őt.

13_web

  De ha egyszer adta, vissza minek venné?
Reá csodálkozót, káprázatba ejté.
Kristálytiszta csorgás ura is magának,
Féktelen jókedve, ékszere a fáknak

  Engedélyt nem kér bölcsőből kilépni
Párától ellepett bokrok közt eltűnni.
Permetben könnyező levelek nem látják,
Csergedező ér lett, az éltető forrás.

  Bujkál ide-oda. Szomjazót elcsalja.
Néha meg-megduzzad, néha elvész nyoma.
Egyre játszadozik, ahogy kedve tartja.
Élte nem mérhető, alig ismert kora.

  Ha útjára engedte vékonyka sugarát,
Más játékot keres, gödörbe belelát.
Tolakodó idő, nyomát messze hagyta,
Sárgult fa levelét, vízbe potyogtatta.

   Már régen megfakult bokornak éke,
Nem akar porladni, igyekszik felfele.
Elmúlt idő dísze küszködik feltörni,
Hegynek forrása, alágyömöszöli.
Vízsugár nem hagyja tetején lebegni,
Ez… élettelen, száraz, mégsem tud elázni.
Erőtlen küzdelem! Mégis oly megkapó.
Felszínre hozza, egy újabb csobbanó.

  Így törekszik nékünk, lelkünk is magasba,
De mindig akad, aki visszanyomja.
Falevél küzdelme magunkhoz hasonló,
Van, aki megnyugszik, van örök lázongó.

Szeged, 2007.06.15.

a_tenger_ereje


A TENGER EREJE

Dühös tenger habja, nyaldossa a partot,
És, hogy nem bír véle, fúj visszakozót.

Azért, próbálkozik újra, meg újra,
Parti büszke szikla, néki útját állja.

Lelkemet mardossa élet tenger búja,
Míg az keményen áll, emezt tépi, zúzza.

Összetöri énem apró darabjára,
Reá sem ismerni, hová lett nagysága.

Régen volt kedvem, hatalmas szívem,
Ma egy beteg testben, szomorkodik lelkem.

Más búját éreztem, soknak segítettem.
Köszönet érte, sose járt nékem.

Vannak, kik nem tudják, élet milyen hazug,
De tenger sós hulláma, sziklát is porrá zúz.

Szeged, 2007.04.15.

fahe

AZ ÉNEKÖS HALÁLA

 Emönt a Király! Thália papja.
Döbbent haragga’, égy ország sirattya.
Tévedött teremtő! Ez nem igazság!
Élete rövid lött, iszonyú gazság.

  Évei számát sors fordítaná,
Centenáriumhoz, égy híján számlálná.
Sokat szenvedött. Bár, erős volt lelke.
Fájdalmát léküzdte, basszust énekölve.

   Földrészök színpadán számtalan hódított,
Nem ösmért kifogást, "merkantint" bekapott.
Zimankó ellopta zengésit hangjának,
Rábízta önmagát, üveg paprikának.

  Csurgott szömeinek könnyes csatornája,
Liftözött a nyakán Ádámnak csutkája.
Zsigeribe’ mélyen, pokol tüze lángolt,
Ám, hangjának húrja, zengött, harsonázott.

  Volt sok barátja. Előkelőségök.
Még anná’ is több, éccerű embörök.
A privát embört, rögtön mögkedvelte,
Igaz barát vót, szögényt nem szégyőte.

  Bár… nem láttam sokat színpadon élőn,
Me’ színházra ekkó nem vót érközésöm.
Rajkinhon bejárt az énekös Józsi,
Égy helyre jártunk cipőt javíttatni.

   Ű is mestör vót! Énekös tisztőte.
Lábbeli belsejit, kényelmössé tötte.
Tán hozzá járt lelke ideát pihenni,
Kicsit mögnyugodni, erőt meríteni.

   Suszter – előtte mönt. Jóska nagyon bánta.
Vele többsző’ betért, Neylonba pohárra.
Önni is szeretött. Hasát imátta.
Kálmány úti Bárka, előtte kitárva.

 Ott láttuk néha zónára belépve,
Ebédlő éneköst, élőbe’ möglesve.
Mikó kricsni bezárt, vendég emlögeti.
Huvá jár majd Jóska zsíros gulást önni?

  Ha beült kocsmába, égyedű boxába,
Mindönki tutta, hagyni kő magába.
Ízösen ebédőlt. Álla is csillogott.
Aki csak möglátta, nyála is mögcsurgott.

  Napfénynek városa, egész mögkedvete.
Majd művésznek hódót, díszpolgárrá tötte.
Termetös alakját, elegen csodálták.
Akárhun mögjelent, tisztőték, imátták.

  Világi deszkákon titulusa kijárt,
Művész úr! De, uccán, Jóska a barát.
Rája is szokott a tájos beszédre,
Gyakorta „ő”-zött, mikó csak töhette.

  Zsarátnok izzott éccerű lelkibe’
Erősebb vót lángja, mint égy máglya tüze.
Hogy mié hagyta e’ az árnyékvilágot?
Tán égi temploma, basszusára vágyott.

  Ha langyos estékön, Hold kúszik az égön,
Fátyola ezüstbe’, kísérgeti hívön.
Így kísérget Jóska emléke örökké,
Mindön igaz embört, ki Űtet szereté.

  Óriás szelleme égi Hold sarlóján,
Messzirű gyün dala, szívön üt furcsán.
Csönd ül a lelködbe’, zöndül a hangja,
Tudod mán ki Ű, Jóska és basszusa.

   Hangját ösmeröd. Sosé feledöd.
Sénkive’ soha, össze nem keveröd.
Ilyen vót Jóska, az opera énekös,
Ki éccő hallotta, bizton Rá emléköz…

Szeged, 2006.10.28.

 Bárka: Szeged Kálmány L.u-i zónázó
Nejlon: Szeged Kossuth L. sgt-i borozó
Merkantin: külföldi szereplésen rekedtség ellen ette.

tisza_a_varos_alatt

A PRÍMÁS SZERELME

Tiszát, vén csavargót terelgeti partja,
Szelíd hullámai csólnakot ringatva.
Jobbról magas házak vízbe kukucskálnak.
Amott a strandról, füzek bújócskáznak.

   Tisza-parti nyár itt feledhetetlen.
Nyaralók pirulnak aranybarna színben.
Estére felöltik patyolat ingüket,
Cigánnyal húzatják, kedvenc zenéjüket.

  Szépreményű prímás pengeti a húrját,
Unottan mozgatja hegedű vonóját.
Háromszor kitelik belőle az apja,
Háromszor inti őt – komolyabban húzza!

   Éjfekete hajú tüzes szemű legény,
Szíve hölgyét lesi, ki szőke és kevély.
Ígérete vagyon nékie e napra,
Feleségül kérte, lesz-e ma arája?

  Maga előtt látja ibolya szemeit,
Szőke fürtjeit, mint Tisza hullámait.
Véget ért a zene, vonót leeresztve,
Kedvetlenül bámul, néma hegedűre.

   Ma sem jött – motyogá, pedig néki húznám!
Szívet repesztően, a hegedűm húrján.
Aztán nekiesett, muzsikált egy szépet,
Dübörgő szívét, beleadta végleg.

   Vendégek bámultak szemüket meresztve,
De a vad muzsika, nem őket illette.
Hej, te lyány, te lyány! – sóhajtott sötéten
Aztán nagy hirtelen, köddé vált az éjben.

   Bár, csodálta őt, város gyengébb "nemje",
A prímást csak szőke leány érdekelte…

Elmúlt a nyár, édes bús reménye.
Nem úgy a muzsikus, vágya, szenvedélye.
Befagyott már Tisza. Jég alatt hulláma.
Most is ég a szíve, szerelmes prímásnak.

Egyszer csak legénynek jutott az eszébe,
Ünnepnap lészen, lánynak születése.
Kopognak ajtaján. Ki akar bejönni?
A heves udvarló, szívét hozta néki.

   Ajándék kosárka, tele minden jóval,
De a legszebb benne, húsz szál vörös rózsa.
Átnyújtja a lánynak, előtte térdelve,
Kezeit kérlelve, tőle esdekelve.

   De a nő – elfordul. Kevélyen „nem”-et mond.
Kérőnek szemei parazsat szikrázott.
Éj haját sértődőn kezével feltúrta,
Tűzpiros rózsákat, a földbe tiporta.

   Mint egy tüzes bika! Lábával dobbantott.
Maradj hát magadnak! – haraggal kiáltott.
Szeme tűzvillámot folyvást nyilazott,
Férfit sose szeress! – átkot reá így szórt.

   Elrohant legény, ajtót tárva hagyva,
Sértett önérzetét nincs, ki vigasztalja…
Telt, múlt az idő, egymást kerülgeték,
De titokban néha, visszaleselkedék.

Férjhez ment dacos lány. Átok félig fogott.
Szőke leánykával vigasztalódhatott.
Szemének fénye, prímásnak is kopott,
Hegedűből nóta, lassanként elfogyott.

Immáron, nyolcadik esztendeje annak,
Temették a földbe, végsőt néki húztak.
Egykor dacos lány, merengett a múlton.
Könnycsepp a szemébe, titkon lopakodott..

Szeged, 2006.01.26.
........................................................................................................

Igaz történet, a híres szegedi prímás egy szerelméről.
Ifj. Lakatos Géza (1998.01.26.) halálára emlékül.


vörös_rózsa


FARAGOTT SZÍV
A verseskötetcímadója.

Árnyékos ligetben diszkrétek a fák,
Őrséget állanak, mint a katonák.
Dúsan lombosak, és tűlevelűek,
Egymással békésen, ők biz’ jól megférnek.

   Korhadt kidőlt fákat apróra vágtak,
Helyükre illatos rózsákat plántáltak.
A szerelmes párok édes örömére,
Varázslatos illat, keringőzik körbe.

  A koronás ágak lassan összeérnek,
Megnyúlt karjaikkal, híven ölelkeznek.
Forró nyári napon, hűs árnyékot adnak,
Pajkos szellőcskével, vígan huncutkodnak.

   Nyári éjszakákon Hold, árnyakkal játszva,
Ágaik között, lopva kukucskálva.
Sok bájos titoknak voltak ők tanúi,
Szerelmetes vágyak, gondos őrizői.

   Sűrűn hulló könnyek, vidám kacagások,
Törzsükbe faragott, vágyak, édes álmok.
Kik, nyíllal átlőtt szíveket karcolták,
Neveik kezdő betűit otthagyták.
Az idő elszállt. Ők megöregedtek,
Vagy réges-régen, mindent elfeledtek.
Fák is megvénültek. Emléket cipeltek.
Durva kemény kérgük, félig behegedtek.

Megcsonkított törzsük magasra nőttek,
Minden egyes rovást, időnek őriztek.
Korán megjött ősznek, pajkos kedve támadt.
Karneváli színbe öltöztette fákat.

Az öreg varázsló szemet kápráztat,
Ruhát – sárga, piros színekben pompáztat.
Megújult a liget, a színorgiáktól,
Öröme korai, vedlenek ágaktól.

Csak a tűlevelűk állanak kevélyen
Palástjuk örökzöld, nem változik télen.

Hulló falevelek susognak avarban,
Ligetbe’ csoszognak, öreg lábak lassan.

Deres apó, anyó, szívük egyre verdes,
Régen jártak erre, ötven éve is lesz.
Egymás kezét fogják, szorosan kulcsolják.
Szemük könnybe lábad, fákat úgy bámulják.

Itt kell neki lenni! – öreg erőlteti
Ezt a vastag törzset szívvel véstem teli.
Párja az anyóka elnézőn mosolyog,
Nem olyan nagy baj, hogyha nem találod.

Búslakodik öreg, ősz fejét ingatja,
Úgy emlékszem rája, mintha ma lett volna!
Megizzadt apóka sapkáját leveti,
Nedves homlokára levél pottyan néki.

Felnézett az agg úr égig érő fára,
Szeme megakadott azon, amit láta.
Örömében olyat rikkant, mint egy gyerek,
Tudtam, hogy meglelem, egyszer hinnél nekem.

Arra! Arra föntebb! Ujja oda bökte,
Fa nőtt meg ennyire? Vagy mi mentünk össze?
Izgalmában arca pirosra váltva,
Szökött feje búbra magas vérnyomása.

Tudtam, hogy baj lesz! – sopánkodott párja,
Gyere ülj le hamar, itt a padnak rácsa.
Te is emlékezel? – suttogta elhalán.
Vizenyős szemében, megjelent egy leány.

Milyen szép is voltál! Hajad, mint az éj!
Én sem voltam nyeszlett, inkább deli legény.
Vén öreg apóka utolsó szó jogán,
Faggatná a párját, hang nem jön a torkán.

Zokog az anyóka, de kemény volt fejed!
Az enyém kevés volt? Kettő kellett neked?
Itt hagytál magamra egy faragott szívért,
Enyémnek is kéne meghasadni ezért.

Ráborult párjára, így találtak rájuk.
Utolsót ütött, nékik az órájuk.
Tél után, mint szokott, tavasz tolakodott.
Felébredt minden fa, nagyot nyújtózkodott.

Amikor a fecskék hangjukat hallatták,
A megduzzadt rügyek, levelet bontották.
Lombos lett a liget, hűvös árnyat adva,
Szerelmes vallomást gondosan takarva.

Magasra nőtt fának, emléke is régi.
Félig már összeforrt, újat nem ró senki.
Régen nem divat már faragni, vésni,
Ezért a szíveket őrizni kell néki…

Szeged, 2006.02.19.
piros_rozsa_egy

boriro_2

krem_rozsak

  ©: Fotók: Szekeres Kató

--------------------------------------------------------------------------------------

                                            
rozsa_2.gif

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 13
Tegnapi: 11
Heti: 49
Havi: 849
Össz.: 131 773

Látogatottság növelés
Oldal: VERSEK-I-a
ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM - © 2008 - 2024 - konyvmolyocska.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »