VERSEK - IV
-------------------------------------------------------------------------------------------
Őszi kép
Őszapó széles ecsettel hadonász,
Ide húz egy csíkot, oda egy vonást.
Sokszínű festéket bőven csepegtet,
Színnel nem fukar, vidáman festeget.
Sárgának minden árnyalatát megfest,
Pirossal szegélyez, ahol tud egy cseppet,
Szunnyadó szántón alig látszik mozgás,
Kései traktor földre húz barázdát.
Madarak némák, csak cinege cippent,
Darvak kurrognak magasan odafent,
Kihalt a táj, a bogyók mind megértek,
Varjak csapatban kárognak vetésen.
A hűvös esőknek meglepetése,
Szegfűgomba fejek bújnak elő félve,
Erzsébet napig virágok elnyílnak,
Védett helyeken még rózsa kápráztat.
Itt-ott a kertekben gallyat égetnek,
Tüzek lángolnak, füstöt eregetnek,
Nehezen kap a láng nyirkos ágakon,
Csípős fehér füstje megül a tájon.
Pihenni indul Nap izzó korongja,
Lángoló színével int búcsúzóra,
Milyen szelíden bukdácsol lefelé
S mily vad haraggal duzzog befelé.
Végül mégis nyugszik, vált haldoklóra.
Hűvös párát lehel esti búcsúcsókra,
Fehér leplet borít vigaszul sötétért,
Világítson köd, amíg a Hold felkél.
Nyújtózik barázda, ásít egy nagyot,
Még magára húzza a ködtakarót,
Magas fa pőrén mered az égre,
Rétnek kóchaja hajbókol előtte.
Csend van, és sötétség. A Hold még pihen.
Neszezés hallik mindenütt idelenn.
Őz fut át az úton, követi a párja,
Így váltja egymást őszi nap, s éjszaka.
Sz.K.2018
--------------------------------------------------------------------------
MEGINT TÉL VAN
Megint tél van. Most az erdő kopár.
Fák törzse némán glédában áll.
Őzbak pihen az erdőben mélyen,
Nap tányérja izzik, de nyugodni készen.
Vörös korongja, mint mindig,
S annyiszor, lelkembe mar, megkövül.
Estére macska a forró kemencére ül.
Még nézném, mert tekintetem vonzza,
De hirtelen eltűnik, a sötétséget hozza.
Vele megint egy nap a múltba merül,
Mely soha többé vissza nem kerül.
Gyöngyök csapata fák ágán csücsül,
Rikácsolásuk, hangjuk messze repül.
A természet az! - mi szép, s örök derű.
Sz.K. 2018. 01.02.
------------------------------------------------------------------
ROZSDÁS LEVELEK
Rozsdállnak, pirulnak,
falevél szélei,
a természet ismét
kezdi kifesteni.
Kopogtat az ősz,
készül szüretelni,
ez a nyár is elmúlt
akár elődei.
Olyan gyorsan száguld
időnek kereki.
Észre sem vesszük
hajunk kezd őszülni
Az még csak hagyján!
de hamar fáradunk.
A nehéz cekkert
már nem bírja karunk.
Megfáradt testünket
föld befogadja,
mint a falevelet
porrá is zúzza.
Az év elmúltával
új levél rügyezik.
Ősi család fáján
új élet születik.
Így megy ez sorra,
nincsen mit tenni.
Születünk, meghalunk,
el fognak feledni.
Az Úr akaratát
nem keresztezi
az ember soha
nem kétellheti.
Nem változtatja meg
bárhogy is szeretné,
nincs miért lázadni,
nincs mért háborogni.
Az életet, ahogy van,
el kell fogadni,
bele kell törődni
bele kell nyugodni.
Ezen sorrend ellen
sokan berzenkedünk.
Még élni akarunk,
mert élni szeretünk.
Mi az, mi bennünket
minden bajjal együtt,
ide köt, ide húz
ahová születtünk?
Izgató a kérdés, de
nincsen magyarázat.
Nem leljük nyugalmunk,
pedig arra vágyunk.
Édes Istenkénk!
Adj már nékünk választ,
hogy nyugodtan várjuk
az örök elmúlásunk.
Sz.K. 2016.
------------------------------------------------------------------------------------------
SZEPTEMBERI NYÁR
Micsoda szeptember! Tűzforró nappalok!
A fecskék elszálltak, szívünk értük sajog.
Egy tücsök ciripel, szólózik egyedül.
Nem zavarja semmi, magában hegedül.
Az éjszakai csendben messze száll éneke,
Elveszthette párját, (hogy) most is szól hangszere.
Szeptember végén szél nyargal itt-ott.
Hűvös őszidőnek hírnökeként futkos.
Kis tücsök muzsikál. Oly furcsa hallani.
Tán látja bús lelkem, s próbál vigasztalni.
Másnap hideg jön. Didergős éjszaka.
Kis tücsök nem zenél, elszakadt a húrja…
Sz.K. 2011. 09. 02.
---------------------------------------------------------------------------------------------
VONULÓ DARVAK
Kurrogó darvak húznak el az égen,
Se szeri, se számuk, igyekeznek délre.
Északról jönnek, sietnek messzire,
Velük száll, repül, megdermedt szívem.
Sz.K
-----------------------------------------------------------------------------
SÜNIKE
A kis tüskés rendesen megszomjazott,
S a nagy kertbe aléltan becsoszogott.
Az üde káposztalevél könnycseppje
Csillant fel Sünike bágyadt szemébe'.
Aztán, hogy az előtte termett,
A kis sün csendben kortyolt egyet.
Bár, csak cseppecskét megszívva, mert
Gondolt ő a holnapi napra.
Majd óvatosan bújt pajtába,
Ám Zsuzsi kutya kiszagolta.
S addig kapart, csaholt, ugatta,
Hogy Süni a fészert végleg elhagyta.
Talált magának másik zugot,
Hol csendesen meghúzódhatott.
A gallyak alá magát bekaparta,
Hogy téli álmát senki ne zavarja.
Mert egy hosszú álomba kezdett,
A káposztalevél könnyéről rögvest,
Könnyű szívvel elfeledkezett.
Majd tücsköt-bogarat összeálmodott,
Amitől szája mosolygósra váltott.
Bajsza megrezzent, szemöldöke rángott.
Szájából tán, a foga is kilátszott.
Ó te kis csendesen sündörgő!
Hogy el tudsz tűnni a szem elől.
Szép álmodból, ha tavasszal felébredsz,
Fonnyadt almával kell beérned.
Addig is csak aludj jó mélyen,
S ne gondolj ebbel, s az evéssel.
De aztán feltétlen felébredj!
Kertemben, ha molyolsz, tüsténkedsz,
S ha bokorban mókolsz, serénykedsz,
Hogy tudsz fújni! - s a csörtetésed!
Vad morgásod, ha nem tisztelnek!
Tüskéseket barátnak tekintek,
Nekem mind-mind, annyira kedves.
Sz.K. 2017.09.02.
-----------------------------------------------------------------
NAPLEMENTE
Égő színben lángol körül a horizont,
Tüzesen bukik le a nagy vörös korong.
Vége van a napnak, már pihenni indul
Madarak lármája hirtelen elcsitul.
De míg az égen egy parányit is látszik,
Szemet gyönyörködtet, gyengén, de világít.
Minden áldott este ugyanott távozik,
Csakhogy mindig másképp, más színben sugárzik.
Bár utam sietős, mégis vonz búcsúja,
Rohanok napnyugtát lesni a szabadba.
Szemem rabul ejti, elbűvöl egészen,
Múló idő fáj, de napnyugtot szeretem.
K.Sz.’16. november
Egy őszi napon
--------------------------------------------------------------------------------------------