VERSEK II

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

TISZAVIRÁG

Húzódik Tisza mélyen a medrébe,
Cserepes partja kíséri széltébe’.
Szúnyogok hada tömegben röpködnek,
Zavarja nyugalmát sejtelmes ártérnek.

Oda ugyan horgász nem merészkedék!
Mert biz’ a vérszopók leterítenék.
Visszahőkölt folyó megalázkodott.
Párája átjárja a sűrű bozótost.

Vadszeder indája életmagra kapott,
Felkúszott ágakra, dzsumbujba sarjadzott.
Kopasz fák ága mélán meredez,
Folyó már nem mossa, újra rügyezhet.

Némiken lengedez kérész fátyola,
Eldobott élete, bábos páncélja.
Tetszhalott bábúból életre ébredt,
Pár órácskára szabadon repkedett.

Légies kérészek víz felett lebegnek,
Nem is táplálkoznak, csakis szeretkeznek.
Mennyei mámorban, mennyei élet,
Az utódlás sürgető örömében élnek.

Nagy árat fizetnek rövid bujaságért,
Tömegesen hullnak a vízre halottként.
Ezernyi násztáncos Tiszának virága,
Lelte halálát folyónak habjába.

Sodorja örvény, haldokló kérészt
Némelyik tüllszárnya erőtlen búcsút int.
Temeti sodró víz picinyke hősöket,
Szerelem győzött, életük nem kellett.

Sz.K. 2007.02.07.             
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A "Nem ides az" címü verseskötet folytatása

 

A férjemnek emlékül
Annak a férfinak, annak az embernek, aki feltétel nélkül,
és a világon a legjobban szeretett.

----------------------------------------------------------------------
ODAÁTRÓL NEM FELELNEK…

Az augusztusi meleg, sejtelmes éjben,
Szorgalmas tücskök, muzsikálnak fűben.
Némák a házak, ablakok sötétek,
Mindenki alszik, másnap korán kelnek.

Fürge kis bohémek, hegedülnek hévvel,
Mint a végtelen, illatos hűs réten.
Nem zavarja őket házak, utcafények,
Párjukat hívják, csak nekik zenélnek.

Most van ideje, széptevésnek, násznak,
Illanó létnek, rövid boldogságnak.
Nyár, hamar elszáll. Véle ők is mennek.
Zenéjük elnémul, elmúlik minden.

Könnyeimtől alig látom az égboltot,
Bánatom tengernyi, vajon ő hol bolyong?
Van-e ott élet, van-e túlvilág?
Mert akkor látja; csak szenvedek ideát.

Ha tudnám, hogy vársz rám, foghatom kezed,
Odaát újra találkoznék Veled.
Kevésszer mondhattam; szeretlek Téged!
Sokszor megbántottam patyolat lelked.

Nehéz már nélküled. Sokáig nem bírom.
Egy kérdés gyötör, látlak-e még vajon?
Állok a sötétben, lámpások az égen,
Millió tücsök fájdítja a szívem.

Muzsika szól közel, daluk zeng távol,
De a kérdésre, egyik sem válaszol.
Csillagok szikráznak, incselkednek vélem,
Felelet nem jön, az augusztusi éjben….

Szeged, 2011. július 22.

MA HÁROM HÓNAPJA

Ma három hónapja, engem elhagytál.
Karjaimban egy végsőt sóhajtottál.
Előtte mondtad, ”jól esett az ebéd”
Pihenni készültél, és végleg elmentél.

Azóta folyik szemem csatornája,
Könnyemnek nincsen, ami útját állja.
Este sírva fekszem, reggel sírva kelek,
Legelső döbbenet, hogy üres a helyed.

Ma is rózsát dobtam sodródó Tiszába,
Mintha elvinné, azokat Belgrádba.
Sokáig néztem, szemem belefájdult.
Búcsúztam tőlük, mintha Te úsznál ott.

Uram! Te ismered sátánnak pokolát.
Ezt a szenvedést, minek mondanád?
Mért jó az neked, ha látod kínomat,
Áruld el odaát lévő, titkodat.

Kísért-e a lélek, vagy nincsen semmi?
Ki az, ki vigyáz ránk, vagy tettünk bünteti?
Ha földön túl létezik, megnyugvás, boldogság,
Segíts, hogy könnyen átjuthassak odaát.

Talán, foghatnám finom kezeit,
Simítnám selymes, bársonyos szép bőrét.
Ránctalan arcára csókot lehelnék,
Keblemre vonnám deresedő fejét.

Remélem, hogy ott, találkozom Véle,
Kit elvettél tőlem váratlan örökre.
Megbánnám mindent, mit néki vétettem,
Hiszem, hogy kegyes lesz, s megbocsát nékem.

Szeged, 2011. szeptember 22.



GYŐLÖLÖM A SORSOT…

Olyan gyorsan szállnak, tűzforró nyarak,
Mint magasban cikkázó, fecske madarak.
Gyűlnek, készülődnek, nagy út előtt állnak
De, nem olyan előtt, mint akik meghalnak.

Két hónapja múlott, itt hagyott jobb felem.
Sehol sem lelem békességem, kedvem.
Két évet kértem! – Istentől kettőnknek,
De ő másképp döntött, megtagadta tőlem.

Kezem közt, szemeit lehunyta örökre,
Hangját nem hallom soha többé tőle.
Mintha égő pokol, itt lenne a földön!
Éget a hiánya, kísérőm a közöny.

Fekete gyászruhám beleég szívembe,
Nem tudom, mit kezdjek semmi életemmel.
Nem jön az enyhülés, hiába áhítom,
Pedig igyekszem, az Úr látja kínom.

Átkozott hallani, hogy VÉGE! Nem jön már!
Átkozott lett a nap, amikor elhagytál!
Értelme veszett munkának, életnek,
Gyűlölöm Sorsot! – mit érdemül kivetett.

Szeged, 2011. augusztus 22.


---------------------------------------

JÚNIUSTÓL OKTÓBERIG
(magányos házassági évforduló)

Gyűlölöm júniust!
Csalfán csalogatott!
Mindent elvett tőlem,
mit október adott.
Gyűlölöm októbert!
E kései hónapot,
semmi jót nem hozott,
csábított, hazudott.

Emlékszem. Akkor,
reménnyel biztatott.
Egy jóképű férfi,
átölelt, szorított.
Kulcsolta ujjaim!
Kéz-kézben hálára,
forró csókot lehelt
eskünk után, számra.

A tűző nap, szokatlan,
mint októberi meleg.
Utána esett, majd…
mindent megdermesztett.
Észre sem vettük,
idő, erőt falta.
Szenvedést juttatott,
hitet sem hagyva.

Velem rég esküdtél.
Akkor is ősz volt,
éjjel itt-ott fagyott.
Az úton bámulták,
hogy büszkén karoltál –
ott megy egy menyasszony!
Szép nászt ígér – súgták,
az októberi „nyár”.

Az élet olyan lett,
amilyen „kijárt” (?)
Örömöt, bánatot
felváltva kínált.
De mi együtt voltunk.
Egymásnak maradtunk.
Hozzád menekültem,
ha tépett lelkem sajgott.

Mikor gyűrűt adtad,
előtte négy hónap,
rémületre váltott
az, a születésnap.
Szívünk zakatolt,
bár nem évforduló,
megint meleg lett
pokol tüze dalolt….



Születésed napján
június tombolt.
szerény ebéd után
levegő megfagyott.
Forró nyár közepe
dermesztőre váltott,
egy pillanat alatt,
hű társam elhagyott

Életem semmi lett!
Hogy féltem e naptól!
Sejtésem bevált,
Elrabolt angyalod…
Reméltem, az égbolt
legalább beborul, s
tépett lelkem szánva,
velem együtt zokog.

De, apró darabra
tördelt engemet,
meleg van most is,
múltra emlékeztet.
Ez az első év, mi
Nélküled múlik,
sietnem kell nagyon,
sokra már nem telik.

Ha távol, vagy közel
felsivít a mentő,
őrült hangja dobol
(mint) ablakon jégeső.
Mindenütt borongós,
szemerkél az eső,
(itt) hét ágra süt a Nap,
vigyorog az idő.

Eskünk ideje,
magányos forduló.
Hamvad, egy edényben,
bezárva meglapul.
Gondoltam porodnak
szabadságot adok,
kedvére vigye szél,
szétszórom valahol.

Tested darabjai
érje utol lelked,
ha nem tudta megvárni
magányos szívemet.
Tudom visszavágytál,
ahová születtél,
elmesélted sokszor,
míg velem lehettél.

Tétova lettem. És,
riadt! Tehetetlen!
Én, aki mindeddig,
oly bizton éltem.
Megöl a hiányod,
elszállt a jókedvem,
mi az, hogy kacagás?
már nem is ismerem.

Van egy kis dolgom még.
Lehet, hogy csak hiszem.
Erőlködöm egyre,
de ezt még elvégzem.
Ha az Úr engedi,
munkám befejezem.
Röpülök Hozzád,
vársz-e türelmesen?

Hisz én lettem akkor,
mindened, reményed!
Pajkos kedvem létem,
elvarázsolt téged!
Te is huncutkodtál!
Ha kellett, lódítottál.
Halál angyalával,
Végül elcsábultál.

Október huszonhat!
sárgulnak levelek,
házasságunk napján
könnyeim peregnek.
Nem bírom egyedül!
Küzdelmes volt sorsunk.
Sietek utánad,
megvársz-e félúton?

Most csak elmélkedem.
Észhez kéne térni.
Hisz itt, vagy odaát
nincsen semmi, semmi!
Nem kell már senkitől,
földi szépség nekem,
mért nem akkor adta,
míg itt voltál velem…

Szeged, 2011. október 26.
-------------------------------------------------------------------
SZEPTEMBERI NYÁR

Micsoda szeptember! Tűzforró nappalok!
A fecskék elszálltak, szívünk értük sajog.

Egy tücsök ciripel, szólózik egyedül.
Nem zavarja semmi, magában hegedül.

Az éjszakai csendben messze száll éneke,
Elveszthette párját, (hogy) most is szól hangszere.

Szeptember végén szél nyargal itt-ott.
Hővös őszidőnek hírnökeként futkos.

Kis tücsök muzsikál. Oly furcsa hallani.
Tán, látja bús lelkem, s próbál vigasztalni.

Másnap hideg jön. Didergős éjszaka.
Kis tücsök nem zenél, elszakadt a húrja…

Szeged, 2011. szeptember 22.

-----------------------------------------------------------------------

KARÁCSONY ESTE

Karácsony este van, és Téged várlak,
mint régen, ha végezted sokadik munkádat.
Szobámban magamban, egyedül ültem,
amikor megjöttél, nyakadon csüngtem.

Már, hiába figyelem az ajtózárat,
csak a szél rezgeti, néha a fákat.
Nem szól a csengő, nem fordul a kulcs,
könnyeim potyognak, s mind ölembe hull.

Megvadult a csend, s dobol fülembe’
megfeszít a kín, mi belevág szívembe.
Régen, nem hittem, hogy nehéz lesz Véled,
De, azt még úgy sem, hogy pokol lesz nélküled.

Te… voltál-e magadban, kínzó némaságban?
Üvöltő lárma közt, süket magányban?
Nem hallod a zsivajt, kacagást, dalolást,
Jó kedvű életet, csakis a csalódást.

Az Úr összekötött. Aztán szétválasztott.
Játszadozott velünk, s kedvére kínozott.
Talán úgy vélte, nem álltam ki próbát,
gyötör a kérdés, tán rossz voltam Hozzád?

Karácsony estéjén minden arc ragyog,
de, az enyémet egyre csak áztatod.
Folyton elmélkedem, s az a legfőbb gondom,
onnan látsz-e engem, vagy máshoz tartozol?

Kitörölték-e már az emlékeidet?
Kettőnk életét, mit évtizedben mértek.
Nevetést, mérget, rosszat, és szépet,
lelked bolyong-e, vagy más világba tévedt?

Üresen kong a zaj! Üres a csend is.
Üres a lelkem, üres lettem én is.
Üres lett minden, minden köröttem,
magányos voltam, magányos lettem.

Bámulok semmibe, nem gondolkodom.
Kopasz fűz ágai integet ablakon.
A fát is elhagyta színe, levele,
kietlenek lettünk karácsony estre.

Nem szeret már soha, senki e földön,
ki kell ezt az érzést, magamból űznöm.
Hisz elvetted tőlem! Talán másnak adtad?
Hogy a társad helyett, Uradat imádjad.

És én mit kapok helyette cserébe?
Hogy elvitted a lelkem –, éljek megkövülve?
Szeretet nélkül gonosz az élet,
nem is kell már semmi. Ugyan minek éljek?

Karácsony estéjén mardos a fájdalmam.
Vajon kit siratok? Téged, vagy önmagam?
Iszonyú némaság! Testem szétszaggatja.
Mért mentél el tőlem? Mért hagytál magamra…?

Szeged, 2011. december 24.
---------------------------------------------------------

EGY SZÁL VIRÁG

Hamis játszótársak, meg ne vessetek!
Nem kívánok élni, párom után megyek.
Néhány apró dolgot el kell még végeznem,
Melyet az Úr ott fenn, kiszabott nékem.

 Aztán elbúcsúzom e földi világtól,
Porom, hamvaim, a Tiszába dobjátok.
Még egy apróságot tegyetek utolsón,
Nótát muzsikáljon, a banda búcsúzón.

 Utoljára húzzák! –, hogy „darumadár …. indul”,
Én is vele szállok, repülünk egy úton.
De tavasszal megjő  –, ha nefelejcs kéklik,   
Addig az én lelkem, felér az égig.

 Száraz fa remegje kedvenc kesergőmet,
Én már nem dalolok. Most, csak hegedülnek.
Odacsalogatom szerető kedvesem,
Ti csak húzassátok! Én majd megfizetem!

 Végül, hazamentek. De ne búsuljatok!
Énekelni fogok, csak ti, nem tudjátok.
Majd hallani fogja az én drága párom,
Édes kis madaram, lelkem, virágom.

 Érzem, rám talál! – ha megszólal hangom,
Hiszen úgy imádja, hogyha dalolgatom.
És elvezet engem az égi kórusba, (hol)
Angyalok hárfáznak, s együtt leszünk újra.


Azért, ha néha a Tisza partján jártok,
dobjatok a vízbe, egy szerény virágot.
Ha a túlvilágon magamban bolyongok,
társam keresem, kit folyton siratok.

 Hogyha megtalálom, nyakába borulva,
emlékeitekből koszorút fonva,
fejemet ékítve, díszítve, csokrával,
Társamnak tessen, sose nézzen másra.

 Gondoljatok arra, hogy többé nem láttok.
Irigyek, barátok, nem nevetek rátok.
Ne szánjátok tőlem azt a szál virágot,
Jókedvemből többé, nem meríttek álmot.

Barátok közt járva, magányra találtam.
Nem panaszkodom, csak társam után vágytam.
Tudom, a lelkek ott nem öregszenek,
hisz, égiek és az Úr, vélek rendelkeznek.

 Úgy fognak tenni, egymást szépnek lássuk.
Örök boldogság kísérje az utunk.
És ti, itt a földön, ne ítélkezzetek!
Szaván kell fognom az ígérgetéseket.

  Búcsú nélkül ment el, szó nélkül távozott.
Én is így teszek, tudom, megbocsáttok.
Azért, néha-néha, emlékezzetek rám,
Nyári séta közben, lent a Tisza partján….

  Szeged, 2012.01.22.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

ÁLDOTT FÉNY

Ránk mosolyg’ egy szép nap,
Utána még több is.
Kopasz fák ágán
Rügye megjelenik.

Fény felé fordulunk,
Áldjuk a Napot.
Végre egy kis meleg,
Kigombolkozhatunk.

Sárga virágszőnyeg
Pipiskedik fűbe’
Békavirág vagy tán
Kutyabengekérge.

Köztéri szobrokat
Takaró borítja,
Minden kikeletkor
Leleplezik újra.

Szépek az évszakok,
Telet is kedveljük.
De azért legjobban
A tavaszt szeretjük.
Sz.K.

--------------------------------------------------------------------------------------------------
            © Fotó: Szekeres Kató
          WEB-lapra vonatkozó közlemény

Tilos a kiadványt, vagy annak bármelyik részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, közzétenni a szerző írásbeli egyeztetése nélkül. A kiadvány védett.

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: VERSEK - II
ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM - © 2008 - 2024 - konyvmolyocska.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat