VERSEK II a

A "Nem ides az" címü verseskötet folytatása

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szerelmes tavaszunk

Fondorlatos módon száguldozik idő,
Mégis mindig várjuk, ha új tavasz eljő.
Valahogy béklyózni kéne szenvedélyét,
Nyomába’ nem győzzük fékezni kerekét.

 Gyönyörű a nyár, ezernyi virággal,
Azért néha csalunk, hűsölünk szobába’.
Ősz kicsit elbúsít kerengő levéllel,
Mikor pirosra vált, szívünk lobban véle.

 Lopakodó ősz, nyarunk haldoklása,
Ám felderít színes, karneváli tánca.
Ő, húzza időt. Nem akar elmenni.
Mintha csak véneknek akarna kedvezni.

 Mi meg nem sürgetjük. Napot téltől lopja.
Bár mondják öregek, nem eszi meg kutya.
Évszakok játszanak pajkosan egymással,
Nem csal meg bennünket, ezek elmúlása.

 De lassan véget ér téli fogságunk,
Fagy keménye lágyul, néha Napot látunk.
Szobánkba’ növényt bőszen ápolgatunk,
Csak egy kis zöldet télen is láthassunk.

 Ám, ha kitekint hó első virága,
Szemünkbe könnyet csal, meleget várva.
Szerényen bújik, elő az avarban
Szégyenlősen néz szét, harangját lehajtja.

És ez valami más. Természet megújul.
Véle szinte mi is, újra megifjodunk.
Hóborított tetők napfénnyel kacsintnak,
Meleg sugaraktól ereszek csurognak.

   A menyasszonyi táj, gyorsan változik.
Tavasz jöttére új ruháit öltik.
Nyíló nárciszokat langyos szellő ringat,
Fák rügyei sorra, duzzognak, pattognak.

   Egy bátor méhecske kankalinra ájul,
Virág illatától, csalárdul elcsábul.
Hogy szép-e az élet? Már nem is tudom.
Csak, hogy elmúlásom, nem nagyon akarom.

  Bár, öregszik ketyegő. Árt néki a verő.
De ki is bánná most, ha utoljára ver ő.
Szemünk titkon fénylik, vagy gyöngeség oka.
Meghatva itatjuk könnycseppet rajta.

  Szívünkből szerelem, réges-rég megszökött.
Helye üres nem lett, szeretet költözött.
Ezért, ha tavasz jő, telünket megunva,
Régi titkos érzés, meg-megdobogtatja.

Sz.K.2006.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Áprilisi tavasz

Áprilisi tavasz csalogat szabadba
Tűző nap sugara arcom simogatja.
Mindenütt virágok, mindenütt levelek,
Költöző madarak tojásokon ülnek.

Mekkora utat tettek meg idáig!
Dacolva hideggel, hosszú út hosszáig.
Szívem felmelegszik, ha hallom énekük,
Víg csivitelésük, reggeli csevejük.

K.Sz. 2017.
---------------------------------------------------------------------------------
TAVASZ van

.......Ha eljön a tavasz, mindig reménykedem
Hogy ezután boldog lesz majd az életem
Hisz a természetben minden megújol,
A régi dal helyett mást, szebbet duruzsol........

NÓTÁS RIGÓ

Idei rigócska próbálgatja hangját,
Apjától tanulja, hogyan fújja nótát.
Röpülni már röpül. Azt anyja tanította.
De a nóta valahogy nem alakul nála.
De egyszer csak rákap édes dallamára,
Pörgeti a nyelvét, csűri csavargatja.

Azóta fújja erőből hajnalban,
Korai ébresztőt kéretlen szolgálva.
Már nem nagyon bírom hajnali ébredést,
El kell költöznöm, kicsit aludnék még.
Szeretem a hangját, de nem hajnali négykor!
Még nem is világlik, ő már kukorékol.

Rosszabb, mint egy kakas! Füttyre füttyöt fütyül.
Mikor felébredek, gyorsan tova röpül.
Távolról zengeti most már ott a hangját,
Fekete rigócska hívogatja párját.
Na, majd az új helyen! Ott nem hallik füttye,
Készülök este, egy hosszú pihenőre.

Hanem hajnalban! Azt hinném, álmodom!
A kis betyár hangja elűzi az álmom.
Nincs mese. Ezzel jár. Májusban szerelmes.
Télen csendben van. Majd akkor pihenek.
Kató Szekeres ’18.05.30.

---------------------------------------------------------------------------------
Hull a hó a földre.

Hull a hó a földre, csend lapul a ködbe'.
Madarak hallgatnak, a fák is alszanak.
Nyári hőség után, szokatlan az idő,
Mindennél többet ér, hogy tiszta a levegő.
Sz.K.

--------------------------------------------------------------------

Pillangó

A pillangó, virágról virágra repül,
Ráleheli csókját a kehely körül.
Szállna a virág is, hogy őt utolérje,
Édes nektárját csak neki vigye.
Ha a töve helyett szárnyai lennének,
Ki tudja… vajon egymásra lelnének?
Röpül a pillangó, virágról virágra,
Nem bánja hányan búsulnak utána.
Neki is meg van színe, kedvence,
A tarka mező, mind epekedik érte.

  KÉSZÜLÖK EGY NAPRA
Férjem halálának első évfordulójára

Készülök emlékre, mitől nagyon félek.
Ami akkor történt, ismét át kell élnem.
Merev testedhez már nem volt semmi közöm,
Lelkünk forrott  egybe, örökre örökkön.

Végig gondoltam az iszonyú napot,
Másnak ki könyörög, meg nem adatott.
Amilyen csendesen kirótt utad jártad,
Olyan hirtelen hagytad el a társad.

Meggyújtom a gyertyát, jaj, de leég nyomban.
Egy másik szál mellett, Érted imádkoztam.
Előtört minden. Most hunytad le szemed.
A hosszú gyertyaszál, az asztalra esett.

 Eldőlt – jelezvén, vége életednek.
Pontban ekkor történt. Egy éve van ennek.
Visszaigazítom, fénye mellett ülök,
Erőlködnie kell, hátha megkönnyülök.

Kicsi üvegtálban lassan emésztődik,
Lángja sercen, lobban, szívem emlékezik.
Mire elfogy végleg, több órába telik.
A kanóc körül már csak faggyú gyülekezik.

 Halál táncát járja gyengülő lángocska,
Egyre csak pislákol, múló életforma.
Meredten nézem, most sóhajt utolsót…
De, mint az életed, végsőkig lobogott.

 Egyre bámulok. Életet mi adott?
Kanócot nem látok, szikrát faggyú gyújtott?
Mindent felemésztett piciny lángocska,
Semmi sem maradt az üveg tálkába.

Eddig tarthatott életed gyertyája.
Eddig világolt, élted halvány lángja.
Ennyit nyújtott az Úr, földi létednek,
Elmélázom rajta, vajon mi éltetett?

Mi szolgált erőt, ha minden elfogyott?
Talán, hogy társad melletted kitartott?
Olyan furcsa volt gyertya gyenge lángja,
Erőlködött egyre, kicsi tartójába.

Életed így küzdött erőtlen testedben,
Bocsáss meg, de már csak szivárog a könnyem.
Magamba roskadva, nem is zokogok.
Tehetetlen ülök, folyton Rád gondolok.

 A lelked még jobban összeforrt enyémmel,
Porhüvelyed távol, Te itt vagy minden percben.
A múló időben csak Rád emlékezem,
Minden apró emlék, megríkat engem.

  Életem lámpája nekem is rebben,
Talán addig ég majd, míg a tied érzem.
Akarat erős volt, csak a tested gyenge,
Nekem kellett volna, őrködni felette…

Szeged, 2012. június 22.

  LELKEMBEN EGY ÓDA

Lelkemben, régóta zokog egy óda,
jajong, mint viharban kidőlt fa lombja.
Súlyos döngő léptek taposnak rajta,
durva bakancsok tördelik apróra.

 Féktelen kacajuk, elnyomják sikolyát,
S észre sem veszik, dús, zöldellő lombját.
Sok madár rajta, készített tanyáját,
fáradt vándornak nyújtotta árnyékát.

 Kik, hűsöltek alatta, könnyen átlépték,
Pedig, szárazon is, sírta kesergőjét.
Ha abból, hegedűt készítettek volna,
Nemcsak a maguk, hangját hallnák újra.

 Bár, a muzsikaszó, ott van az ajkakon,
De fülek süketek, kinek dalolgasson?
Nincs az a kéz, ki néha megpendítse,
Közömbös emberek, szíve megkövülve.

 Ha az önző élet néha esélyt adna,
Ez a szomorú dal, milyen szépen szólna.
Nem hallhatja hárfám, ki magát imádja,
Áhítattal sóhajt, mint a lélek hangja.

  Elhalkul hát szavam. Nincs, kit vigasztaljon.
Nincs erőm mosolyra, hogy más is mosolyogjon.
Elorozták lelkes, vidám, kedvem tőlem
Kik csak pislákoltak, s nem gyúltak könnyen.

  Lelkemben régóta zokog egy óda.
Sír a muzsikája, sír a mulatója.
De egyszer utoljára, szívemet felgyújtom,
Lángoljon minden!  Parazsat okádjon.

Haj, de ne féljetek, nem lesz itt semmi.
A tűz közelébe, nem kerül már senki!
Nem fog melegedni, ki eddig is tette,
Más világ van itten, s más a temetőben…

 Szeged, 2012. július 22.
............................................................................................................

LELKEM VILÁGA

Az én szegény lelkem,
mindenkinél másabb.
Kócos gubancait, soha meg ne lássad.
Óriási űr, mi zavarja álmom,
nem lakhatja más,
csak eltávozott párom.

Az én szegény lelkem,
mint a kő, kemény lett.
Nem lepi meg érzés,
soha nem szerethet.
Botladozva járok magányos utamon,
nem lelem a gyógyírt,
nincsen rá irgalom.

Titkon reménykedem,
hogy egyszer reá lelek.
Megtörik a „bűbáj”,
ha odaát leszek.
Ha, majd a kőszívem
egészen megreped,
akkor látom meg Őt,
Ki annyira szeretett.

Szeged, 2012.01.22.

URAM, TE JÓ VAGY…
 Ima a Mindenhatóhoz

Istenem, Uram! Te jó vagy velem.
Csak, folyton én elégedetlenkedem.

Életem során, mikor vétkeztem,
hidd el, én soha nem akarattal tettem.

 Sok kanyargós úton át tekeregtem,
Igyekezve bár, de kiutat nem leltem.

 Nem vívok már, de szándékod nem értem.
Megadtam magam, kudarcot viselem.

 Volt ezer tervem, és sok-sok reményem,
de, mások aratták, babért előttem.

 Megcsillant egyszer egy szép életút.
Sokszor csalogatott, mi délibáb volt.

 Hogy adtál másnak kedvére mindent?
Nekem csak szánalmat, s morzsákat hintesz.

 Küldtél egy támaszt, kire éltem bíztam,
azután elvetted, s egyedül maradtam.

 Nincs jogom felróni cselekedeted,
tudom, vannak nálam, elesettebbek.

 Istenem mondd! Mit vétettem Neked?
Azt, hogy egy asszony, megszült engemet?

Istenem, Uram! Te jó vagy velem,
Csak mindig én, elégedetlenkedem.



...............................................................................................................
© Képek: Szekeres Kató

 WEB-lap tartalmára vonatkozó közlemény

Tilos a kiadványt, vagy annak bármelyik részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, közzétenni a szerző írásbeli egyeztetése nélkül. A kiadvány védett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: VERSEK -II-a
ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM - © 2008 - 2024 - konyvmolyocska.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat