ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM
"Az Úr, mindenkit megáldott valamilyen tehetséggel. Én írok.Hiszem, hogy többek örömére." Az álmok, álmok maradtak, az erőfeszítések a múltba vesztek. Mit tanultam, mi maradt meg bennem, milyen vénával születtem. Eléd tárom, fogadd szeretettel."
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
SZERELMES VERSEK
DRÁGA JOHN!
________________________________________________________
CSAK NEKED KEDVESEM…
Drága John!
Nem fáj oly nagyon, hogy mással vagy boldog,
Csak minden egyes napon végleg belehalok.
A Te örömöd immár lett enyém is,
Egy önzetlen szív mindezt megérti.
Áldott legyen az Úr, hogy utamba sodort,
Hogy csodáltam végzetes, bűvös mosolyod.
Ha arcomra „baráti” puszit lehelsz, s
Két erős karoddal gyengéden ölelsz.
Kísérjen mindvégig ez a tudat,
S adjon isteni magaslatokat.
Örökkön örökké Maríze.
Búcsú a szerelemtől
Üres magányban Ámor hozott nem várt szerelmet,
Egy különös férfi izgatón csókolt, szorosan átölelt.
Ám az élet velem durván, furcsa játékot űzött,
S türelmetlen vágyai, egészen más alakot öltött.
Még el sem kezdődött, románcunk be sem teljesült,
Amilyen vadul indult, olyan fájón végződött.
Azon az estén, vágyad apró puszikkal intett búcsút,
Nem érez, ki nem tudja, utoljára csókolt forró csókod.
Ajkam körül ajkad, furcsa ismeretlen dalt zsongott,
Egy lehelet rajta, a fájdalmas elválásba fordult.
Talán akkor már sajnáltad, hogy másikra gondolsz,
Nem tudod mit vesztettél. Végső döntésed, tiéd volt.
Nem vártam el sokat. Magam oly kevéssel beértem,
Mit cserébe adtam volna, az több volt, mintsem remélted.
Ó, ha csak egyszer is egybeolvadt volna testünk,
Az örökké valóságot, híven zengené a lelkünk.
Finoman teszteltél, miközben faltad a számat,
Apollón testedet végtelen féltetted, vigyáztad.
Isten Veled kedvesem. Tudom, nem felejtesz el …talán…
S ha magányos lelked búsong, engem örökké megtalálsz.
Nincs véletlen semmi! Hogy izzó lávaként égett a szád!
Ennek így kellett lenni, Veled jutottam el legtovább.
Nincs irgalom, mely szánná szegény vak sorsom − erőm elhágy.
Szívem s testem mind közt, Néked nyílt, s végleg bezárult ezután.
Drága John!
Ha majd az idő megállásra késztet,
Karosszékedből merengve szemléled
Hogy az idő elszállt, s nem bírod léptéket.
Kezedbe veszed Maríze könyvét,
S átérzed újra lángoló szerelmét.
Akkor érted meg, mit vesztettél,
Imádatát, forró csókját, ölelését.
Jó volna már simogató karja,
Mely lelked, s erőd megtartotta,
Örök emlékként szívedben hordozva.
VÁRNÁLAK TÉGED…
Várnálak Téged, ha nem félnék oly nagyon,
Hogy túl erős a vágyad, s leomlik az idol.
Mint mikor messziről rózsák integetnek,
S ha illatát szippantod, csak zöldet lehelnek.
Vágyom vágyadat, körbefonja lelkem,
Jaj! − csak ne hevesen! Finoman. Gyöngéden.
A nyíló nárcisz kelyhe is bársonyos puha,
A jeges korai szél, összetöri, zúzza.
Szerelmed csak akkor talál viszonzásra,
Ha megérzed, mit súg szívem dobbanása.
Akkor fogok Néked mennyországot hozni,
Ha tiszta szíveddel tudsz, felém közeledni.
A tavaszi virág, fagyban is előtör,
Nem tudod, mit akar egy nő a férfitől.
Nem tudod, miért nem találnak egymásra
Nem tudod, miért nem csókol a szája.
Ha elszáll az idő, elmúlik minden.
Egy nap fogunk fájón emlékezni hittel.
Elszalasztott perc, nem tér vissza soha,
Elhervad nárcisz virága, illata.
Legyen e vallomás örökké a tiéd
Álmodjál hozzá, egy mesebeli tündért.
Meglátod… az álmod elkísér végsőkig
Valóság helyett, megtartja szépségit.
IMA
Szívdobogva várom az elmúlásom,
A földi életet én már nem kívánom.
Egyedül bolyongva cél nélkül élni,
S nincs, senkinek mindezt elmesélni.
Értelmetlen mindig újra szépre várni,
Ha utol is értem, mindezt nem kívánni.
Nem tudok örülni sok földi szépségnek,
Nincs, kivel megosszam, nincs, kivel megéljem.
Szomorú a magány, ezért elköltözöm.
Oda, hol csillagok ragyognak örökkön.
Innen titkon, folyton, közéjük vágytam,
Már reméltem, hogy én is csillaggá váltam.
Ez a titkos érzés dobogtatta szívem,
Mikor csak kint jártam rideg temetőben.
Szerettem nem volt, kit itt elhantoltam,
Pénzem nem márványra, könyvekre áldoztam.
Hol bús gondolatim betűknek átadtam,
Hittem, hogy ezzel maradót alkottam.
Mert megénekeltem szakadt lelkem búját,
Tudtam, hogy soraim mások is olvassák
Sok ember kínja vélem lesz hasonló,
Úgy érzik majd, hogy nekik szól a tangó.
Őrült szerelem sosem kötött gúzsba,
Éppen, hogy érintett, elkerült varázsa.
Jártam rögös utam, mit fenn az Úr elrendelt,
De sosem kérdezte, mit szólok mindehhez.
Nem bírom hordozni terhem, s bánatom,
A valóság az, hogy nem is akarom.
Tudom, az Úr ismét bünteti sorsom,
Mert soha nem nézte, az én akaratom.
Most végleg elmegyek. Csillagok várnak rám.
De ha ők nem is, fényes út jön, földi lét után.
Talán mégis jobb lesz, mint vergődni idelenn,
Közéjük vágyom, oda húz a szívem.
Torok szorítva várom elmúlásom,
Hiszem, hogy véget ér kínom, búsulásom.
Jaj, de itt minden hideg és kietlen,
Csak lentről látszik, olyan fenségesen.
Nem olyan, mint a kő, vagy a jég,
Ami, ha süt a Nap, elolvad, ontja melegét.
Óh ha tudnátok mi vár itt ránk!
A kurta életünket odalenn,
biz’ sosem bonyolítanánk.
Fent megállt az élet, s véle minden!
Az idő vég nélküli, a közeg ismeretlen.
Csillogást nem látni. Nincsen érzés semmi.
Szeretnék néha sírni, nevetni,
S egy újabb esélyt, mint létet remélni.
Hangokat hallani, színeket csodálni,
De némán, szótlanul lehet csak figyelni.
Valami hiányzik. Talán az íz.
Tudom már, emlékszem. Az éltető víz.
Itt minden rideg. Nincs sugár, csak fénye,
A melegség az, ami nékem kéne.
A vének már akkor lent, valamit tudtak.
Tudással test helyett lelket tápláltak.
Béke itt sincs. Csak örök harc. Háború.
Mitől az ÚR, végtelen szomorú.
De végleg vége lett. Én akartam így.
Pedig már zokognék, jaj… de nem itt! Nem itt!
Ha sorsomat mégis visszafordíthatnám,
Fénylő csillagokat lentről bámulhatnám.
Csak egyszer könnyeznék, még egyszer éreznék!
Mindegy már mit, a bút, vagy szenvedést.
Csak egyszer éreznék, csak kicsit éreznék…
Szekeres Kató
2013. október 15.
Pillangó
A pillangó, virágról virágra repül,
Ráleheli csókját a kehely körül.
Szállna a virág is, hogy őt utolérje,
Édes nektárját csak neki vigye.
Ha a töve helyett szárnyai lennének,
Ki tudja… vajon egymásra lelnének?
Röpül a pillangó, virágról virágra,
Nem bánja hányan búsulnak utána.
Neki is meg van színe, kedvence,
A tarka mező, mind epekedik érte.
Jó éjt
Este van ismét, álom meglepett.
De még várom, a mosolyod Tőled.
Hunyd be a szemed, tárd ki ablakod,
Csókom száll hozzád, érzem, megkapod.
Ha felkel a nap, sok dolgod akad.
Nem tudom, újra mikor láthatlak.
Arcodon vidám, huncut nevetés,
Száguld az idő… csodálni szeretnék.
Nekem… ez oly nagy gyönyörűség,
De ne kérdezd miért, kevés…kevés…
Ha izgató ajkad, az enyémhez ér,
Mért hiszem azt, hogy minden zenél?
Elmúló alkalom vissza nem tér.
Kár minden tétova, elszállt percért.
Meghal a vágy, ha kihűl a remény,
Ölelő karom vár, siess felém.
2014. 04. hó
K.
ORGONÁK
Májusi orgonák illatukat ontják
Színükkel üzenik szíved édes titkát
Vajon kinek szól e csendes vallomás
Kihez száll a sóhaj, mit nem tudhat más…
Üzenet…
Köszönet mind! − a kedves üzenetért,
Versfüzért díszítő apró gyöngyszemekért.
Ahányszor küldesz egy jó kívánságot,
Annyiszor mondhatod: „múzsáddá válok”.
Amikor elmúlik minden, ami szép,
Ha kihuny a lelkünkben minden, ami fény,
A válasz megmarad. A líra mesél.
Talán olvasod. Emlékezni ne félj.
Némán körbe leng orgonák illata,
Párás lesz a szemed, csendesen sóhajtva.
Ne sajnálj semmit! Hisz mindent megkaptál
Mit Úr adhatott, amire csak vágytál…
Lila virágoknak bódít a szirma,
Nem is gondolsz most még; egyedül a mára.
Májusi orgonák mindig visszatérnek,
Ember lesz része a világmindenségnek.
Simítsa szemed természet csodáját,
Fonja körbe lelked tavasz kínálatát.
Örülj a napnak, madárcsicsergésnek
Élvezd a létet − amíg él az ÉLET…
2014-04-05
sz.k.
Hulló levelek
Egy sárgult levelet hozzám befújt a szél.
Lázasan kerestem, rajta mit üzentél?
Mit látatlan betűvel csak nekem küldtél,
Kedveltél, meséltél, míg velem lehettél.
Megéreztem lelked apró rezdülését,
Együtt érző lelked, szíved melegségét.
De jaj −, kihűlt már minden körülöttem,
Csak a falevelek hullanak színesen.
Nem találom helyem, nem vigasztal semmi
Örömöm elrepült, nincsen mit tenni.
Kemény szél rázza dacos, dermedt, fákat −
Míg el nem engedik halott társaikat.
Egy sárgult levelet befújt hozzám a szél.
Ne sajnálj! − mond el, rajta mit üzentél?
Hogy Téged, és nyugalmad nem zavarja más?
Csak az én keservem…s vele az elmúlás.
@Szekeres K.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 9
Tegnapi: 38
Heti: 89
Havi: 598
Össz.: 132 448
Látogatottság növelés
ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM - © 2008 - 2024 - konyvmolyocska.hupont.hu