VERSEK I.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy kis tavasz köszöntő, a

„FARAGOTT SZÍV”
című verseskötetemből.

       Kattinst: a könyv linkelve van.
--------------------------------------------------------------------------------------

Pitypang

Pity-palatty, pity-palatty, fürj dalol a fű alatt.
Pitypang ernyője, szél röpíti messzire.

Színes százszorszép, szétnyitotta szirmait.
Kinyílott orgona, bódító az illata.

Vadvirág bibére, ráröppent a méhecske.
Mézgyűjtő edényke, virágporos a széle.

Füttyentget cinege, párját hívja fészkire.
Kormos rigócska, gilisztát nyel fióka.

Csordogál erecske, folyócska lesz belőle.
Lágy szellő fújdogál, itt a tavasz, itt a nyár.

 Szeged, 2009.

 

Szerelmes tavaszunk

Fondorlatos módon száguldozik idő,
Mégis mindig várjuk, ha új tavasz eljő.
Valahogy béklyózni kéne szenvedélyét,
Nyomába’ nem győzzük fékezni kerekét.

 Gyönyörű a nyár, ezernyi virággal,
Azért néha csalunk, hűsölünk szobába’.
Ősz kicsit elbúsít kerengő levéllel,
Mikor pirosra vált, szívünk lobban véle.

 Lopakodó ősz, nyarunk haldoklása,
Ám felderít színes, karneváli tánca.
Ő, húzza időt. Nem akar elmenni.
Mintha csak véneknek akarna kedvezni.

 Mi meg nem sürgetjük. Napot téltől lopja.
Bár mondják öregek, nem eszi meg kutya.
Évszakok játszanak pajkosan egymással,
Nem csal meg bennünket, ezek elmúlása.

 De lassan véget ér téli fogságunk,
Fagy keménye lágyul, néha Napot látunk.
Szobánkba’ növényt bőszen ápolgatunk,
Csak egy kis zöldet télen is láthassunk.

 Ám, ha kitekint hó első virága,
Szemünkbe könnyet csal, meleget várva.
Szerényen bújik elő az avarba’
Szégyenlősen néz szét, harangját lehajtja.

   És ez valami más. Természet megújul.
Véle szinte mi is, újra megifjodunk.
Hóborított tetők napfénnyel kacsintnak,
Meleg sugaraktól ereszek csurognak.

   A menyasszonyi táj, gyorsan változik.
Tavasz jöttére új ruháit öltik.
Nyíló nárciszokat langyos szellő ringat,
Fák rügyei sorra, duzzognak, pattognak.

   Egy bátor méhecske kankalinra ájul,
Virág illatától, csalárdul elcsábul.
Hogy szép-e az élet? Már nem is tudom.
Csak, hogy elmúlásom, nem nagyon akarom.

  Bár, öregszik ketyegő. Árt néki a verő.
De ki is bánná most, ha utoljára ver ő.
Szemünk titkon fénylik, vagy gyöngeség oka.
Meghatva itatjuk könnycseppet rajta.

  Szívünkből szerelem, réges-rég megszökött.
Helye üres nem lett, szeretet költözött.
Ezért, ha tavasz jő, telünket megunva,
Régi titkos érzés, meg-megdobogtatja.

Szeged, 2006
............................................................................................................
Kezdjük a verseket egy hőn áhított, lázongó, követelő,vágyakozó, elképzelt állapot leírásával, ami természeteslenne minden ember számára az utolsó szakaszt istekintve.


A BÉKE
Óda a békéhez

Van-e a békének illata, színe?
Esetleg rangja, vagy kitüntetése?
Kora, és neme, és előítélete
Arcának máza, talán kutyabőre?

Kutató tekintet, elváró esdeklés,
Korrupt szokások, stréber összenézés
Cinkos kacsintás, kirekesztés, stigma
Zsebekben túrkáló gyarapodás titka?

Ez hát a béke? Megalázott lélek?
Kapzsi embereket kiszolgáló réteg?
A szabadság sem az, mint aminek mondják
Ha embert különböztet, s igába hajtják!

Mondhatja-e gazdag és szegény egyszerre;
Nékem e rövid szó, az ég tiszta kékje.
Vagy merész izgalom, ha ütő ver hevesen,
Ha béke lelkeden, messzire lát a szem.

  Ha szabadon érzed ereid robaját,
Ütemre járó szíved dobbanását,
Nem fog el szorongás, remegő félelem,
Melynek béklyói, megülnek testeden.
***
Mikor nincs béke? Ha…szólnak fegyverek?
Gyilkolnak a szavak, és rémséges tettek?
Mi hát a béke? E parányi szócska?
Harsányan kiáltsa mind! – aki tudja.

Kinek lelke szabad, s szabad akarata,
Ha szándéka tiszta, lelhet nyugalomra.
Nem csordaszellemről beszélek itt néked!
A  b é k é r ő l ! – mely színes, de biztonságos érzet!

Szeged, 2008.05.25.A szerző megjegyzése:Te milyen békét képzelsz el magadnak? Egyetértesz - e fentiekkel, vagy elég ha „békét” kiáltasz?
------------------------------------------------------------------------------------

Tudják-e kedves olvasóim, hogy Szeged főutcája a Tisza? Nos… kérem, hogy ennek szellemében olvassák a szőke Tiszáról szóló verseimet.

TISZAVIRÁG

Húzódik Tisza mélyen a medrében,
Cserepes partja kíséri széltében.
Szúnyogok hada tömegben röpködnek,
Zavarja nyugalmát sejtelmes ártérnek.

Oda ugyan horgász nem merészkedék!
Mert biz’ a vérszopók leterítenék.
Visszahőkölt folyó megalázkodott.
Párája átjárja a sűrű bozótost.

Vadszeder indája életmagra kapott,
Felkúszott ágakra, dzsumbujba sarjadzott.
Kopasz fák ágai mélán merednek,
Folyó már nem mossa, újra rügyeznek.

Némiken lengedez kérész fátyola,
Eldobott élete, bábos páncélja.
Tetszhalott bábúból életre ébredt,
Pár órácskára szabadon repkedett.

Légies kérészek víz felett lebegnek,
Nem is táplálkoznak, csakis szeretkeznek.
Mennyei mámorban, mennyei élet,
Az utódlás sürgető örömében élnek.

Nagy árat fizetnek rövid bujaságért,
Tömegesen hullnak a vízre halottként.
Ezernyi násztáncos Tiszának virága,
Lelte halálát folyónak habjába.

Sodorja örvény, haldokló kérészt,
Némelyik tüllszárnya, erőtlen búcsút int.
Temeti sodró víz picinyke hősöket,
Szerelem győzött, életük nem kellett.

Szeged, 2007.02.07.

 ..........................................................................................

TISZÁNK FOLYÓCSKÁK

Imádott folyócskánk sok mindenre képes,
Tisza nélkül nékünk, nem édes az élet.
Jórészt szelíd folyó, sok költőt ihletett,
Sokan írtak róla, furcsa történetet.

Látták zavarosnak, vagy csábos szőkének,
De haragos örvénye, félelmet keltett.
Ha csendesen folydogál kanyargó medrében,
Senki nem gondol gyilkos ösztönére.

Így aztán sokan lenézik hatalmát,
Hívogató csalárd, alattomos vágyát.
Igaz, hogy leginkább békességben bókol,
A lusta városnak, alázattal hódol.

Ekkor a hídról, vagy épített gátján,
Emberek fentről bámulják mélán.
Kedvük telik nyugodt fodrozgatásában,
Vízi madarak, víg hancúrozásában.

Hajó bizton cirkál. Kajakok versengnek.
Gyengéden ölelget, hamisan hízeleg.
Bátorságra kapnak kőkemény legények,
Által úsznák Tiszát, bár egy kicsit félnek.

Volt, hogy csalogatta próbára tevőket,
Hirtelen sodrása sodorta le őket.
De ekkor gyűlölték! S emlegették rútul.
Mint mikor fék nélkül, városára zúdult.

Idővel szelídül. Kordába’ is fogják.
Mindenki szemivel, lesi az árját.
De nem tűri a béklyót! Félti tekintélyét.
Sokszor nyirbálták csipkézett szegélyét.

Tekereg, csavarog, ahogy kedve tartja.
Hidaknak lábait, szelíden nyaldossa.
Tápé alatt Maros időtlen izgatja,
Randevúján sebes iramra biztatja.

Az örökös macera arra készteti,
Kitérjen előle, várost kettészeli.
Büszke házak előtt lassan szelídülve,
Alázattal kéri, tűrjék meg időre.

Város alatt koldul, bebocsájtást várva,
Aztán észrevétlen, elillan távolba.
Nyáron szelíden simul a medrébe,
Mintha karcsúságát, kicsinykét röstellne.

Bezzeg áradáskor, megdagad a keble!
Pöffeszkedik vize, alig bírja medre.
Ilyenkor szemeink pásztázzák folyton,
Milyen most Tisza? Mindennapos gondunk.

Hídról bámulva, kanyarog formája.
Lefelé balra, föntről jobbra nyomja.
Így aztán „S” betűt játékkal rajzolja,
Erről is, arról is elvész a távolba’.

Minden nap látjuk. Szemünk megszokta.
Ha mégis eltűnne, fel lennénk bolydulva.
Ilyen is, olyan is. Kedves és szeszélyes.
Leginkább női természetre képes.

Szeged, 2006.03.20.
...................................................................................................


TOBZÓDÓ FOLYÓK

Füzeknek levele, mint egérnek füle,
Igyekszik kifele, tavasznak jele.
Rigó éles füttye, kanyargós éneke,
Párját csalogatja, készül a fészkére.

De hol van a többi, mikoron énekli,
Nyitni kék, nyitni kék, most van idő néki.
Olyan furcsa minden. Madarak elfogytak?
Napsugár helyett, eső egyre szakad.

Sietős emberek lépte ernyő alatt,
Bosszúsan kémlelik, búvó napsugarat.
Végül az éltető előmerészkedik,
De eső ijesztőt, táskába rejtik.

Ennyi bús nap után sétálni indulnak,
A Tiszát egy kissé, duzzadónak látnak.
Már megint haragszik? Vagy tényleg csak duzzog?
Az bizony igaz, hogy lépcső alját nyaldos.

Csónak magában kikötve verődik,
Talán elszabadult. Lánca vízben úszik.
Több napon át, ez még csak hagyján!
Mindenik tavasszal látjuk ilyen formán.

Hanem északon! Hol testvéri bökdösik!
S egyre gyakrabban, dühödten öntözik.
Máskor szelíd folyót megdühösítik.
Mérgében kilöttyen, nyelvét ölti nékik.

Kibuggyant folyó. Buzgárok tócsában,
Vadkacsa úszkál a Stefániában.
Mint ki eszét veszti, s partját legyőzheti,
Büszkén átlép rajta, házat, földet önti.

Hová rohansz folyó? Talán eltévedtél?
Néked itten semmi nem fog megteremni.
Tajtékzik áradat! Megmámorosodott!
Zabolátlan fodra, amit bírt, elmosott.

Hatalmas fodrai egymást zúzzák, törik.
Hullám tetejébe, hullám emelkedik.
Háborog a Tisza, valamért fellázadt.
Bőszen ijesztgeti, lakóit házaknak.

De mit nem hallani! Nincsen egyedül.
Minden egyes folyó, kiborul medribül.
Emberek zsákolnak, véle hadakoznak.
Nem így képzelték el idejét tavasznak.

Se napjuk, sem éjük. Parányi reményük.
Óriásra nőtt, a kétségbeesésük.
Már-már feladták, a különös harcot,
Mikor egy reggel, végre megnyugodott.

Szinte parancsszóra medrébe húzódva,
Ártatlan csorogva, alázattal újra.
Igyekszik előre. Útja sürgős néki.
A pusztító látványt, ő sem szívlelheti.

Szeged, 2006.04.05.

CSÁÓ MARÍJA

Csáó Maríja! Régen beszélgettünk.
Te is öregedtél? Vagy idő szállt felettünk?
De, Maríja ifjú, irigyen bámuljuk.
Kora nincsen néki, hát ne is firtassuk.

Maríja ropja ismét a táncát,
Formálja újra, remek alakját.
Micsoda keblek! Csillogó szemek!
Festéket nem tűr, büszke tekintet.

Maríja nevet. Fogai gyöngyöznek.
Szálfa tartása, férfiakra végzet.
Maríja csodaszép! Másik „nem” álma.
Ő, elérhetetlen, szíve kalitkába’.

Nem titok elixír. Hajnali ébredés.
Mi figyelmet ébreszt, mozgás és lélegzés.
Csáó Maríja! Jó látni újra!
Belülről fakad, szépsége, bája.

Szeged, 2008.06.01.

RIÓI KARNEVÁL

Rióban minden évben,
Karneváloznak a télen.
Havas táj ott ismeretlen,
Mindig nap süt fenn az égen.

Jeles napra készülődik,
Férfiak, és mind a szebbik.
Az izgalom magasra hág,
Pompás jelmezt bemutatják.

Eszeveszett táncba kezdve,
Rumbát mindig megtisztelve.
Toll és tüll. Meg finom kelme.
Hölgyek mind magukra öltve.

A szem belefájdula,
A pazar színorgiába.
Meg ami hozzá járula,
Ringó csípők mozgása.

Vad ütemre rezdül derék,
A keblekből sosem elég.
Mely egyiknek diónyi,
Van, akinek cipónyi.

Akad, aki alig bírja.
Dinnye nagyságút hordozza.
Vizes zacskóként lódulgat,
Nézők feje bódulgat.

A kisebbek jobban állnak.
Rezgésük egy-egy kínálat.
A bámulók sóvárognak,
Kéznek semmi! Csak szem láthat.

Szeged, 2007.05.15.



©: Fotók: Szekeres Kató
----------------------------------------------------------------------------------
FOLYTATÁS - VERSEK - következö oldal

   

 

Oldal: VERSEK-I
ÁLOMHÁLÓ - °I° - NEKED ÍROM - © 2008 - 2024 - konyvmolyocska.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat